|
Most egy kicsit hosszabb írás következik, ám ez olyan téma ami a reklámokban sokat szerepel, így sok félreértés is övezi
Mivel egyre több fényképezőgép és videokamera jelenik meg a piacon képstabilizátorral, érdemes egy kicsit átfutni, hogy melyik megoldás miként működik és mit is kínál a gyakorlatban.
A képstabilizátorokat, bár sok fajtájuk van, két nagy csoportra oszthatjuk. Az első a klasszikus, mechanikus megoldás, a másik egy tisztán digitális, mozgó alkatrész nélküli stabilizálás.
Az első vagy az objektívnek bizonyos elemit, vagy az érzékelőt mozgatva működik. Nagy előnye, hogy nem rontja jelentős mértékben az objektív és az érzékelő által nyújtott teljesítményt, minőséget, nem változtatja meg a látószöget, nem teszi zajosabbá a képet. Ezek a mechanikus megoldások elvileg akár videó akár fotó optikai rendszerben használhatóak. Hátránya, hogy a stabilizálatlan, vagy csak digitálisan stabilizált rendszernél lényegesen több alkatrészt igényel, így drágább megoldás.
A második megoldás, a digitális képstabilizálás is két változatban létezik, bár ebből csak az egyik valódi képstabilizátor! Rögtön megjegyezném, hogy hatásos és jó minőségű digitális képstabilizálást csak videofelvételek elkészítésére lehet használni! A videotechnikában használt megoldás a képérzékelő felületén kirajzolódó képből vágja ki annak egy részét, a kivágással igazodva a kamera mozgásához. Az ilyen megoldások előnye, egyértelműen az alacsonyabb ár.
Jöjjenek a részletek!
A mechanikus képstabilizálás egyik legelterjedtebb, és legrégebbi módja az optikai képstabilizálás. Az ilyen rendszerek az objektívben lévő lencsék egy csoportjának mozgatásával olyan mértékben térítik el a fény útját, hogy az kompenzálja a kamera kisebb bemozdulásait. A kamera elmozdulását két apró gyorsulásmérő érzékeli, ezeknek az adati alapján az elektronika kiszámítja a szükséges kompenzálás mértékét, majd a stabilizáló lencseelemek mozgatásával beavatkozik. Az ilyen megoldások többségében az elmozdított lencseelemek az objektív elmozdulásával ellentétes irányban mozognak, ezért kis mértékben kihasználható a tömegükből adódó tehetetlenségük is.
Az egyes gyártók optikai stabilizátorai is nagyban különböznek egymástól, de még egy adott gyártó különböző optikáiban is lehetnek nagy különbségek, így a technikai hátteret nem is feszegetem tovább. Ami sokkal inkább érdekes az az optikai stabilizálás egyik ritka mellékhatása.
Azoknál a kameráknál, ahol az ember egyik szemét becsukja, másikkal pedig a keresőben látott képet nézi, a stabilizált kép az egyetlen amit látunk. Mivel a stabilizált kép mozgásai nincsenek szinkronban az ember mozgásaival, a látott képből kapott információ, és az egyensúlyérzékletünk ellentétesek lehetnek néha egymással. Ennek a hatása kicsit a tengeribetegséghez hasonló. Sokan ezért kikapcsolják, vagy ha mód van rá, korlátozzák a stabilizátor működését. Profi fotósok egy része arra is panaszkodik, hogy a folyamatosan működő stabilizátor megnehezíti a pontos képkivágást, célzást. Persze a nagy többség meg szokja ezt és képes a maga javára hasznosítani. Újdonság ezen a téren a Nikon fejlesztése, ami ezt a hatást azzal csökkenti, hogy élességállításkor csak kis mértékben korrigál, majd exponáláskor aktiválja teljesen a rendszert.
A mechanikus stabilizálás egy másik, rohamosan terjedő formája, az érzékelő mozgatását használja. Ennek előnye, hogy általa akár minden optikánk stabilizálttá válhat.
Persze a pontos stabilizáláshoz szükség van két fontos információra! Az egyik az elmozdulás mértéke, amit a gépvázba épített érzékelők biztosítanak. A másik az objektív gyújtótávolsága, vagyis a gép által ebből kiszámítható látószög. Ebből a kettőből tudja az elektronika meghatározni a szükséges stabilizálás mértékét. Ez kompakt és bridge gépeknél minden esetben megbízhatóan működik.
Tükörreflexes fényképezőgépek esetében azonban rengeteg objektívet használhatunk, ám nem mindegyik rendelkezik olyan elektronikával, ami a vázzal közli a gyújtótávolságot. A Minolta illetve újabban Sony által használt megoldás csak azokkal az optikákkal működik, amik képesek megadni a gépváznak saját gyújtótávolságuk értékét. Ha az optika ilyen információval nem szolgál (régi optikák esetében) akkor a képstabilizátor kikapcsol, vagy hibásan működik. A Pentax és a Samsung gépei az előbbihez hasonló módon az objektívből próbálnak előbb információt nyerni, azonban ha ez nem sikerül, akkor a felhasználótól kérik a működéshez szükséges adatot. Ilyenkor a képernyőn megjelenő listából kell kiválasztani az optika gyújtótávolságát. Ez utóbbi megoldás tulajdonképpen szinte minden optikával kompatibilis, még az egészen régi, teljesen manuálisokkal is. A Pentax rendszere ezen kívül kis mértékben akár a kamera optikai tengely mentén történő elfordulását, csavarodását is képes kompenzálni. Ez olyan tulajdonság, amire csak az érzékelőt mozgató rendszer képes, hagyományos optikai stabilizátor nem.
A mechanikus stabilizátorok előnye továbbá az is, hogy elvileg fokozatmentesen is működhetnek, szemben a digitálissal, aminek a legkisebb kompenzáló hatása 1pixel. Bár az is igaz, hogy a mai nagy felbontások mellett, ez is elegendő lehet a legfinomabb mozgások kiszűrésére.
Felmerülhet ezek után a kérdés, hogy miért nem használja minden gyártó inkább az érzékelő mozgatását? Érzékelőt mozgató stabilizátorral nem lehet Full Frame fényképezőgépet készíteni. Illetve a Nikon és a Canon már akkora kínálattal rendelkezik stabilizált optikákból, hogy abban szinte bárki megtalálhatja a neki megfelelőt.
A másik megoldás a digitális képstabilizálás elsősorban a videokamerák számára ad jó megoldást. Digitális képstabilizálásnál a felvett kép felbontása jóval kisebb, mint a képérzékelő felbontása! Ez azonban a legtöbb kamera esetében nem veszteség mivel ilyenkor az érzékelők felbontását jelentősen túlméretezik.
Digitális képstabilizálás videokamerákban
A digitális képstabilizátorok is használnak gyorsulásmérőket, bennük is hasonló program irányítja a kompenzálást, a különbség csupán a stabilizálás utolsó elemében mutat jelentős eltérést. Mozgó alkatrészek helyett, itt egyfajta virtuális mozgás történik. A rögzített kép felbontásánál sokszor kétszer nagyobb felbontással rendelkező érzékelőn felvett képnek alapállapotban a középső része kerül rögzítésre. Ha a kamera elmozdul, akkor az előbb még középre vetített kép az érzékelő felületén már máshol rajzolódik ki. A mozgást a kamera érzékeli, az elektronika pedig beavatkozik. Így a soron-következő képkocka már nem középről kerül rögzítésre, hanem arról a területről ahová az előbbi képterület most vetül.
Digitális képstabilizálás ígérete fényképezőgépekben
Sajnos azzal kell kezdjem, hogy ez egy rettenetes félrevezetés. Ami a videokamerákban az egymást követő képkockákon hatásos, az egyetlen képkockán teljesen hatástalan. Az esetek többségében ez nem más, mint egy magasabb ISO érték használatával elért rövidebb záridő. Ennek azonban az árát is megfizetjük minden ilyen képen, a magas ISO által okozott rettenetes képzaj által. Kijelenthetjük, hogy mozgó alkatrész nélküli képstabilizálást csak videofelvételében tudunk használni, minden más esetben valamilyen mechanikus rendszerre van szükség!
Remélem érdemes volt végigolvasni!
|
